Apiterápia

Az apiterápia kifejezés az Apis = méh és a terápia = gyógyítás szavakból származik. A méhhel, méhészeti termékekkel való gyógyítást jelenti. A méhecske latin neve: Apis mellifica mézcsinálót jelent. A méhészeti termékek egy része növényi eredetű, úgymint a méz, a virágpor, a propolisz, más része az állatoktól — a méhektől — származik, úgymint a méhpempő, méhméreg, méhviasz. Az apiterápia a természetgyógyászaton belül a fitoterápiához tartozó egyik ág.

Története

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a méz, méhészet ismerete egyidős az emberiséggel. Az őseink biztosan felfedezték a méheket, az édes csemegét, amit készítettek és bizonyára a méhek ennek elrablását nem nézték tétlenül, tehát a méhszúrással is korán megismerkedhettek. A legnevezetesebb mézgyógyászati régészeti lelet a lipcsei múzeumban található egyiptomi Ebers-papirusztekercs, ami több, mint 5300 éves. A leletben az egyiptomi orvosok a gyógyítás akkori tapasztalatait foglalták össze. A mézet az emésztés elősegítésére használták, de kenőcsöket is készítettek belőle, sebeket, keléseket gyógyítottak vele. A Távol-Keleten a méznek igen sok emléke maradt fenn. Kínában i.e. 2700 tájáról származik egy orvosi mű, mely a hosszú élet eléréséhez vezető utat tárja fel. Azt tanácsolja többek között, hogy porított ginzeng gyökeret mézzel keverjünk össze, és azt rendszeresen fogyasszuk. 

A dél-perzsiai Zoroaszter (i.e. VII. század) szerint a perzsák a méhészkedést még nem ismerték, csak a vadon élő méhek mézét vették el. A mézet orvosságként és isteni áldozatként használták. 4000 évvel ezelőttről vannak írásos nyomok, miszerint Egyiptomban már agyagkaptárakban „termesztették” a mézet, III. Ramszesz és Tutmózis fáraók mézet lakomáztak. Írásos beszámoló őrizte meg az utókornak, hogy már a fáraók idején hajón vándoroltatták a méhkasokat. Annyit haladtak előre éjszakánként a hajók, hogy reggelre újabb virágos réteket találjanak a méhek. A méhviasz használatára bizonyíték Ozirisz tetemének főszeres viaszba mártása. Balzsamozásra alkalmazták.

A mézet a zsidók a bőség jelképének tekintették. Az újszülöttnek mézes vajjal kenték be a száját, hogy jó és gazdag legyen az élete. Szerelmi erőt is tulajdonítottak neki. „Színmézet csepegnek a te ajkaid, én jegyesem, méz és tej van a te nyelved alatt…” (Énekek éneke 4.11.)

Az Ajurvédákban már sokféle mézes gyógyszert használtak. „Ha a mézet kősóval együtt csepegtették a fülbe, csillapította a fájdalmat, a gyulladást és gyógyította a süketséget.” „Hagymalével együtt a szembe csepegtetve elmulasztja a hályogot és a farkasvakságot.” „Ecettel és sóval kiegészítve és vízzel hígítva jó a veszett kutya harapása ellen.” „Ha az állapotos nő korán reggel fogyaszt mézet, az szorító fájdalmat okoz, ami a terhesség megállapítására alkalmas.”
Az ókorban az égi hatalmak ajándékának tartották a mézet. Azt hitték, hogy a csillagokból lehulló harmatot a méhek a virágokon összegyűjtik, és abból készítik a mézet. Az idős Démokritosz (i.e. V. században) mézevéssel nyújtotta meg életét, 109 éves korában halt meg. Plutarkhosz a mézet kijózanítónak minősítette, és a mai orvosok is ajánlják azoknak, akik az alkoholizmustól kívánnak megszabadulni. Püthagorász nagy matematikus kenyéren és mézen élt, szerinte a méz tisztítja a gondolatokat. Homérosz az Iliászban és az Odüsszeiában a mézet, mint az istenek ajándékát emlegette. Vergilius megemlíti, hogy Aeneas mézes süteménnyel etette meg Cerberust, a kapuőrző szörnykutyát, hogy Kharon át tudja vinni ladikján a Styx folyón Didójához.

A XIV. században egy arab utazó így ír egy muzulmánok lakta szigetről: „mézből és kókusztejből egyfajta mézbort készítenek, amely bizonyos halakkal fogyasztva, amelyet főleg élveznek, egyedülálló, más népeknél nem tapasztalható férfiasságot kölcsönöz nekik. Ennek a szigetnek a lakói feleségüket meglepően nagy élményben részesítik.” A rómaiaknál a viasztáblák helyettesítették a papírt és a palatáblát. Gyertyák, fáklyák készítésére, faedények, földben álló cölöpök bevonására, hajók, de például a fürdők falának szigetelésére is méhviaszt használtak. A viasztermelésre ösztönzően hatott a görögkeleti ortodox egyház előírása, mely szerint a templomokban meghatározott mennyiségű tiszta méhviasz gyertyát kellett égetni. Erzsébet angol királynő (1558-1603) személyesen felügyelt az udvartartása részére készülő mézsörre, mert szőlőjük nem lévén, az volt a legnemesebb italuk. Magyarországon különböző feliratos patikaedények is tanúsítják, hogy mennyiféle mézpreparátumot, helyesebben keveréket használtak a gyógyászatban.

Bármily meglepő, de még háborúzásra is használták a méheket. Magyarországon két esetet jegyeztek fel, amikor várvédelemre méhkasokat vetettek be. 1289-ben a németújváriak méhekkel védekeztek a várat támadó I. Albert osztrák herceg ellen. 1445-ben, Nándorfehérvár török ostrománál a forró szurok mellett méhkasok ledobásával is védekeztek a magyarok a török ostromlók ellen.

Forrás: Temesvári Gabriella: Apiterápia, Egészség méhészeti termékekkel